ÚTON…
Ég és Föld
között
IV. kötet
Ez volt az első „testvérgyilkosság”, tehát az első, már
szándékos és akaratlagos, a másik ember élete ellen való mozdulás, amelynek az
egymás mellett, egy csoportban élők közti anyagi-szintű különbség volt a
kiinduló oka, s ezen felül és ezen túl a megértés, a tolerancia, az empátia, a
segítőkészség hiánya. Vagyis a szeretetlenség, amely alkalmas eszköz volt:
elfedni és semmissé tenni az együvé tartozás addig oly szoros kötelékét, s
felcserélni azt a birtoklási vággyal. Az első olyan mozzanat a még tán nem is
teljességében Emberré lett, máris az embertelenség felé forduló lényben,
amelyet az Én-rész, de már az ellentét által is irányított, s a történés során
ez utóbbi késztetését elfogadó Tudat végeztetett el a fizikai testtel.
Amiként az előző kötet végén mondtam, a Föld ismét heves
rengéseket produkált a történések révén megjelenő energia; de most a negatív
energia hatására, de felelt rá a Hold, és a Nap is. Akkortól viszont mintha
ismét lelassult volna az Emberiség fejlődése. S ezt most minden értelemben,
tehát testi - lelki és szellemi vonatkozásban vedd. A kunyhókban élők egymás
ellen fordultak, és sokan estek áldozatául azoknak, akik nem voltak képesek
gondoskodni létfenntartásukról. Ezek egyszerre rohantak rá a másik csoport
tagjaira, s bár közülük nem egyet a végtelenségig, s még azon is túl elgyötört
és elerőtlenített az éhezés, együtt erősebbé lettek, s ezt a helyzeti előnyt ki
is használták. Akiknek nem, vagy nem elégséges mennyiségű élelem jutott a
vadászoktól elvett zsákmányból, visszanyúltak az ősi, atavisztikus elemhez: a
kannibalizmushoz, s mert hogy az éhínség tovább tartott, mint ameddig a velük
szemben álló csoporthoz tartozó embertársaik testéből fedezni tudták létben
maradásukat, már egymás ellen is fordultak, s már egymást is legyilkolták.
Ekként még puszta életük sem volt biztonságban. Főként a kicsinyek voltak
kitéve azon veszélynek, hogy egy másik család tagjainak áldozatául, s ekként
eleségéül lesznek. A csapatok, vagy már inkább csak hordák ismét széjjel
széledtek, s ki-ki ott húzta meg magát, ahol a leginkább biztonságban érezte
önnön és utódai életét. A közelebbi és távolabb eső sziklabarlangokat foglalták
el ismét, s onnan jártak vadászni… — önnön fajtársaikra!
Az Ember tehát vissza zuhant egy korábbi fejlődési szintre,
legalább is a Föld egyes részein, míg más részeken ha csak lassan is, de tovább
folytatódott fejlődésük. De tényleg csak lassan, hisz a történések energiája a
Föld minden, az azonos fejlettségi szinthez tartozó, Én-résszel bíró lényének
fejlődésére hatással volt.
Ezzel szemben
Atlantisz, vagyis „másik Világ” tagjainak fejlődése szinte ugrásszerűen
felgyorsult. Ők mintha valamiféle energia-burokban élték volna át (és túl) ezt
a végsőkig ellehetetlenedett korszakot, így alig néhány évszázaddal később épp
az Atlantisziak voltak azok, akik hatalmas hajóikon felbukkantak a partokon,
hogy most ők segítsék a tévútra tért Testvéreket. Akkor már ők voltak azok,
akik komolyabb Tanításokat adtak át hátrányosabb helyzetben lévő Testvéreiknek,
mintha csak folytatni kívánták volna azt a munkát, amelyet a magasabb szintek
lakói (kényszerűségből) félbe kellett szakítsanak.
Amikor a későbbiek során Atlantisz (vagy Atlantika) néven
ismertté lett Sziget kiemelkedett az Óceán mélyéről, hogy Otthont adjon a hozzá
csatolódott Föld-nyelv mindahány lényének, az Emberiség egészének fejlődése,
amiként mondtam, teljességében ketté vált.
A Sziget-birodalom lakói azután, hogy elkülönültek a többi
ember-csoporttól, mégcsak észre sem vették igazán, de persze, nem is vehették
volna: micsoda hatalmas változás történt az őket körülvevő világban.
Vagyis…- tulajdonképpen észre vehették volna, ha már állnak
azon a fejlettségi fokon, hogy az időjárás, s a környezet egyes változásaira
tudatosan is odafigyeljenek. Arra például, hogy az Óceánból kiemelkedett
szigethez csatolódott Föld-nyelven, tehát a maguk megszokott közegében
megváltozott a szél iránya, s ez által kissé hűvösebb lett az időjárás,
magasabb lett a levegő páratartalma, ekként a növényzet dúsabb és erősebb lett,
s még arra is felfigyelhettek volna, hogy az élőhelyüket keresztül szelő folyó,
amely addig gazdagon biztosított számukra halat, s amely történés következtében
teljességgel elszakadt ama forrástól, amely addig táplálta; hirtelen
élettelenné lett. A víz már csak pangott, s nem csörgedezett medrében, s ahol
utat talált, vagy vájt magának a későbbiek során a talaj alacsonyabb részei
felé, szinte sietve szaladt az Óceánba: hogy kevéssel később csak a lassan szikkadó
vízmeder jelezze egykor-volt helyét. Aztán már az sem, már behordta homokkal
azt is a szűnni nem akaró vízparti szél.
A halódó folyót persze hamar magára hagyták az ott élők,
hisz addig az adta élelmük nagy részét. Felkerekedvén elhagyták barlangjaikat
és üregeiket, s beljebb vándorltak, a Sziget belseje felé, ahol új Folyó várta
őket, és új, addig szem nem látta sziklabarlangok egész sora. A folyóban
számukra ismeretlen halak úsztak, keveredve az általuk is ismert halakkal, de a
sziget ettől függetlenül még szinte halott volt: épp csak a tenger mélyének még
meglévő növényei, s egyes, a velük együtt átkerült állatok lakták a szigetet,
amelyek épp úgy vándoroltak a Sziget mélyebben fekvő területei felé hogy vizet
találjanak, mint az emberszerű lények. A tengeri növények némelyike szemre
tetszetős volt ugyan, de eledelül nem hasznosítható, míg mások egyszerűek,
színtelenek voltak, de táperejük minden addig ismert növényénél nagyobb, s
ásványi anyag tartalmuk magasabb volt. Igaz: hosszú időn át, míg a kényszerűség
és a kíváncsiság rá nem vezette őket, ez utóbbiakhoz sem nyúltak. Azt ugyan el
kellett fogadják, hogy az új barlangokban kell megtelepedniük, ha víz közelben,
tehát egy folyó mellett akarnak élni, hogy legalább az ivóvizük biztosítva
legyen, de élelemért továbbra is a megszokott közegbe jártak, arra az alig
néhány kilóméternyi szélességű, s alig valamivel hosszabb föld-sávra, amely
természetesen a rajta lévő erdőkkel, s az erdők állataival együtt csatolódott a
Szigethez. Minthogy az új Folyót a sziget, s a föld-nyelv közti repedéseken
átszivárgó Óceán táplálta, abban az emberi szervezet számára nélkülözhetetlen
édes víz csörgedezett, s a résen átsikló kisebb - nagyobb halak a nyugalmasabb
folyómederben hamarosan szaporodni kezdtek. Ezen felül és ezen túl az elhagyott
- elvesztett szárazföld egyes madarai, amikor megérezték a hidegebb évszak
közeledését, ösztönösen felkerekedtek más, melegebb vidéket keresni maguknak.
Sok éppen a Sziget fái közt szállt le, hogy kissé megpihenjen, mielőtt tovább
száll eredeti, ösztönösen választott célja felé, viszont sok le is telepedett,
annál is inkább, mert a hosszú időn át nedvesen maradó talaj a bogárvilág
millió faját tárta elébük, ekként igazi madár-paradicsommá változtatva a Sziget
egészét. A madarak húsa és tojása aztán kellőképp kiegészítette a sziget új
Urainak étrendjét, s még a bogárfélék közt is volt, amelynek kitinpáncélja
alatt puha, fogyasztásra alkalmas test rejtezett. Ez utóbbira épp a madarak s a
kisebb ragadozók megfigyelése és utánzása révén jöttek rá, amiként az ő
példájukból következtették ki azt is: a folyó mely hala fogyasztható, s
melyiktől kell óvakodniuk. Az élelem ettől kezdve ismét bőséggel biztosítottá
lett számukra, s kevéssel később, alig másfél évszázad múltán a Szigetet már
hatalmas erdők borították. A kis földnyelvről szerte hordta a fák magvait a
szél, s tollruhájukon a madarak, s mert a talaj kedvező, és kellőképp nedves is
volt, hatalmas dzsungelek keletkeztek, csak itt - ott hagyva szabadon egy-egy
területet, ahol a talaj sziklásabb volt. Az Atlantisziak (s nevezzük őket már
csak ekként) a barlangokban éltek, de mert a környezet minden szempontból
előnyös volt számukra, maguk is, amiként minden más lény: gyorsabb iramban
szaporodtak. Két évszázaddal a történtek után nem volt barlang, ahol ne lett
volna legalább két, de inkább ennél több utód, s hogy ezek is felnövekedtek, a
csapat számára nem volt elégséges barlang.
